Az arab világ két meghatározó államának a sorsát öregedő autokraták tartják a kezükben. Hoszni Mubarakról, a 82 éves egykori vadászpilótáról, aki 1981 óta kormányozza Egyiptomot, az a hír járja, hogy súlyos beteg. Abdalláh király, Szaúd-Arábia államfője öt évvel ezelőtt került a trónra, s állítólag már 86 éves. A Nagy Kaszás hamarosan mindkét országban változásokat fog kikényszeríteni- írta a londoni The Economist.

Lehet, hogy az öregek képesek lesznek rendezni az utódlás kérdését. Mubarak már készíti elő a talajt a fia, Gamal számára. Abdalláh király felkent utóda, Szultán koronaherceg (a király 18, még élő fivérének egyike) hosszú ideje betegeskedik, ám mellette még jó néhányan igényt tarthatnak a trónra. A több évtizedes elnyomásnak köszönhetően az egyiptomi ellenzék csendben van, a szaúdit pedig jóformán hallani sem lehet. Tevékenységük ugyanakkor mindkét országot sebezhetővé teszi az erőszakos bomlasztással szemben. Autokrata rendszerekben a hatalom csúcsán történő változás gyakran jelent instabilitást.
A fenti két ország sorsa két jelentős okból fontos a Nyugat számára: energia és biztonság. Egyiptom és Szaúd-Arábia mindig is megbízható, bár nem makulátlan szövetségesnek számított. Ha elbuknak, úgy veszélybe kerülnek a Nyugatnak a térséghez fűződő érdekei. Éppen ezért kell a két rezsimet politikai és gazdasági berendezkedésük további liberalizálására bátorítani, hogy olyan országokká váljanak, ahol a változás reménnyel, nem pedig rettegéssel jár együtt.
Az arab kormányzás problémája nem korlátozódik a fenti két államra. Az Arab Liga 22 tagállama közül egyik sem minősíthető stabil és teljes értékű demokráciának. Még a törékeny és bonyolult berendezkedésű Libanon közelíti meg leginkább a nyugati mércét, dacára annak, hogy felekezetei és klánjai között halálos vetélkedés zajlik, s az állam képtelen a nemzeti hadsereg ellenőrzése alá vonni az ország egész területét. A Szaddam Huszein bukása utáni Irakban ugyan többpárti választásokra került sor, ám az országot megbénítja a korrupció, az erőszak és a vallási viszály.
A palesztinok szintén tisztességes választásokon vehettek részt 2006-ban, ám a győztes Hamászt nem engedték a kormányrúdhoz. Néhány más arab országban (például Marokkóban vagy Kuvaitban) több politikai párt működik, ám királyok (sejkek) uralkodnak. Ahol pedig a királyságot felváltotta a köztársaság, ott új dinasztiák (például Szíriában vagy hamarosan talán Líbiában) vették kézbe a kormánypálcát.
Egyiptom és Szaúd-Arábia vezetői, bármilyen őskövületek is, tettek bizonyos előrelépéseket. Az egyiptomi gazdaság az utóbbi időben meglehetősen gyors ütemben növekedett. A szaúdi király gondoskodik népe oktatásáról, s ez alól a nők sem kivételek, bár autót még ma sem vezethetnek... A király 12 milliárd dollárt költött a Dzsidda közelében létesített új egyetem építésére, és további dollármilliárdokat olyan becsvágyó projektekre (például nagy sebességű vasutakra), amelyek a lakosságot szolgálják.
Ám Egyiptom és Szaúd-Arábia zárt politikai rendszere, a dinasztikus hatalmi vetélkedéssel járó bizonytalanság és az endemikus korrupció gyakran vezet áskálódáshoz a csúcson - és frusztrációhoz, amely haragba csaphat át a társdalom alján. Ez egyre valószínűbb manapság, amikor az internet, a mobiltelefonok és a tágabb utazási lehetőségek révén az embereket jóval nehezebb ellenőrizni.
Naivitás volna azt várni bármelyik országtól, hogy máról holnapra életerős demokráciává váljon. Mind a két állam káoszba zuhanhat, a végeredmény pedig az iszlám kormányzás fundamentalista változata lehet, amelyhez képest a jelenlegi rezsimek "ennivalónak" tűnnek. Sok egyiptomi attól tart, hogy a Muzulmán Testvériség iszlamistái soha többé nem engednék ki a kezükből a hatalmat, ha egyszer győzelmet aratnának a választásokon. A józanul gondolkodó szaúdiak tudják, hogy azok, akik rokonszenveznek Oszama bin Ladennel, a jelenlegi rendszernél jóval brutálisabbat hoznának létre, ha erre lehetőségük nyílna.
Mindazonáltal a széles körben népszerű Muzulmán Testvériség elnyomása ostoba és igazságtalan dolog. A mozgalom több ezer tagja börtönben ül, sokat közülük megkínoztak. A testvériség vezető személyiségei ismételten elhatárolták magukat az erőszaktól és a dzsihádtól. Azt állítják, hogy - hasonlóan Törökország szelíd iszlamistáihoz - szabad választásokat rendeznének, ha egyszer hatalomra jutnának - és a választók akaratát tiszteletben tartva adott esetben távoznának is a hatalomból.
Mubarak elnöknek meg kellene próbálnia bevonni a Muzulmán Testvériséget a parlamenti és talán a miniszteri posztok elosztásába, próbára téve őszinteségüket - először például azzal, hogy helyi önkormányzatok vezetését bízza rájuk. A jövőre esedékes elnökválasztáson pedig fel kellene számolni minden akadályt, amely csaknem lehetetlenné teszi a versengést olyan viszonylagos kívülállók számára, mint Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség korábbi főigazgatója.
Ami a szaúdiakat illeti, a királynak legalább bátorítania kellene a Hűség Tanácsát - a mintegy 35 hercegből álló családi grémiumot, amelynek feladata az utódlás felügyelete -, hogy ugorjon át egy nemzedéket, és hagyja figyelmen kívül az utódlási sorrendben a monarchiát alapító király még élő, igencsak koros fiait.
A választások, noha létfontosságúak, nem jelentenek csodaszert minden bajra. Az araboknak ma leginkább jogállamiságra, független bíróságokra, szabad sajtóra, női és munkavállalói jogokra, szabad piacra, professzionális köztisztviselőkre van szükségük. Más szóval: létre kell hozniuk és meg kell erősíteniük a civil társadalmat és annak erős intézményeit. Az arabok fogalomtárában az igazságosság többet jelent a demokráciánál, és végső soron az előbbit nem lehet megvalósítani az utóbbi nélkül. Az arab világban jelenleg uralkodó rendszerek azonban nem biztosítják egyiket sem.