A nyolcévi távollét után Berlinbe visszatért újságírónak furcsa érzése támad, amikor Mitte, Charlottenburg vagy akár Spandau kerület utcáin jár. Csak néhány nap után tudatosodik benne, hogy mi a szokatlan a berlini utcaképben: a nemzeti zászlók sokasága. Számos ház ablakában még augusztus végén is kinn lóg a fekete-piros-arany trikolór, miként sok autó antennáján vagy ablakán is ott leng a német zászló. Az amúgy precíz németek nem törődnek vele, hogy több mint másfél hónap telt már el a labdarúgó-világbajnokság óta: évtizedeken át eltitkolt (szégyellt?) nemzeti büszkeségüknek a fekete-piros-arany színek villogtatásával adnak kifejezést. (Az idén újfent vb-bronzérmet szerzett futballválogatottra persze joggal lehet büszke minden német.)

A lobogó-szindróma csupán egyik tünete annak, hogy Németország változóban van. További tünet a politikai táborok töredezettsége, a pártokon belüli frakcióharcok éleződése. A 16 éven át kormányzó keresztény-liberális koalíció (Helmut Kohl kancellársága) után hét éven keresztül szociáldemokrata-környezetvédő kormány irányította az ország sorsát. Már ebben a koalícióban is napirenden voltak a felek közötti nézetkülönbségek, ám azok eltörpülnek a tavaly ősszel megalakult újabb CDU/CSU-FDP kormányon belüli perpatvarok mellett. Szinte nincs egyetlen aktuális politikai vagy gazdasági kérdés, amelyben a három párt egyet tudna érteni - legyen szó az egészségügy reformjáról, a Bundeswehr és a hadkötelezettség jövőjéről, az atomerőművek üzemidejéről, a nyugdíjkorhatár emeléséről, a tartósan munkanélkülieknek fizetett segély emeléséről vagy gyermekeik tanulási esélyeinek a javításáról.
A 2009 szeptemberében története legfényesebb választási eredményét (14,6%) elérő liberális párt (FDP), az uniópártok kisebbik koalíciós partnere kilenc hónap leforgása alatt népszerűsége mélypontjára zuhant. Ha most rendeznének parlamenti választásokat, valószínűleg be sem jutna a Bundestagba. A mélyrepülés arra a példátlan lépésre késztette több tartományi pártszervezet elnökét, hogy nyíltan követelje Guido Westerwelle lemondását az FDP vezetéséről. Szerintük a 48 éves politikus energiáját túlságosan leköti a külügyminiszteri tárca irányítása, a sok külföldi utazás meg tárgyalás; ezért a pártelnöki posztot át kellene adnia másnak.
Ilyen lázadásról nincs szó a nagyobbik uniópárt, a CDU háza táján - ám hogy itt is változások érlelődnek, azt ékesen mutatják az idén bekövetkezett személyi változások. Angela Merkel, akit 2000 tavaszán amolyan átmeneti emberként választott pártelnökké az esseni kongresszus, egyelőre tartja magát a nyeregben. Mi több, idén sikerült megszabadulnia három potenciálisan veszedelmes vetélytársától. Günther Oettinger baden-württembergi miniszterelnököt "felbuktatta" az Európai Bizottság energiaügyi posztjára. Christian Wulff alsó-szászországi kormányfőből államfőjelöltet csinált, és a szövetségi közgyűlés meg is választotta őt az NSZK történetének legfiatalabb elnökévé. Roland Koch hesseni miniszterelnök pedig önként mondott le és vonult vissza a politikától - állítólag azért, mert jobban vonzzák a gazdaságban reá váró kihívások. Megfigyelők nem zárják ki, hogy Kochot voltaképpen a Merkel-féle politizálással való elégedetlenség késztette a politikai porond elhagyására. Neki mint az igazán konzervatív CDU-vonal megtestesítőjének és zászlóvivőjének túl puha, túl liberális volt a kancellár irányvonala.
A CDU népszerűsége szintén hanyatlik, ha nem is olyan mértékben, mint az FDP mutatója - és gyengül Merkel támogatottsága is. Júliusban még harmadik volt a politikusok népszerűségi jegyzékén, augusztusban viszont lecsúszott a hatodik helyre. Ma még úgy tűnik, szilárdan kézben tartja a gyeplőt, ám egyes elemzők úgy vélik, nem fogja "kihúzni" a jelen törvényhozási ciklus végéig, hanem már 2013 előtt átadja a kancellári posztot másnak. Ez esetleg Ursula von der Leyen, az 51 éves munkaügyi miniszter lehetne, akiben nem csak Merkel látja saját politikájának folytatóját, szellemi örökösét és egy modern CDU megtestesítőjét. Sok függ persze majd attól is, hogy a novemberben esedékes tisztújító pártkongresszuson kik jutnak be a CDU elnökségébe, ahol Wulff, Koch és Jürgen Rüttgers észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök távozásával három hely megüresedett. (Rüttgers a májusi tartományi választáson elszenvedett vereség nyomán mondott le minden posztjáról.)
A konzervatív hangadók (Koch, Oettinger, Rüttgers) visszaszorulásában egyes elemzők már a CDU mint néppárt szakadásának előjátékát vélik látni. Például Michael Wolffsohn, a Bundeswehr müncheni főiskolájának professzora. Szerinte a CDU (és a CSU is) előbb-utóbb két utódpártra fog hasadni: egy szabadelvű konzervatív-liberális, illetve egy gazdasági téren liberális, amúgy ókonzervatív pártra. Az okot a professzor abban látja, hogy a német társadalomban kialakult egy szabadelvű, görcsöktől mentes, felszabadult, individualista (de semmiképpen sem reakciós) konzervativizmus. Ez annyiban "szociáldemokrata", hogy nem utasítja el kategorikusan az államot mint politikai szereplőt.
A liberális-konzervatív párt elsősorban értékőrző, gazdasági téren viszont liberális felfogású lesz. Első célja az utóbbi években a CDU/CSU-nak hátat fordító, a választásoktól távol maradó polgárok megszólítása lesz. Vezéralakjai e csoportosulásnak Roland Koch és Friedrich Merz (az uniópártok korábbi alsóházi frakcióvezetője, ragyogó pénzügyi szakértő) lehetnek; ők fogják előidézni a pártszakadást, még ha ma nem akarják is. A másik utódpárt élén Merkelt és von der Leyent vizionálja a müncheni professzor, aki szerint az FDP el fog tűnni a pártpalettáról. Gazdasági szárnya Kochékhoz csapódik, a "polgárjogi" szárny tagjai megoszlanak majd az SPD, a Zöldek és a Merkel-Leyen párt között.
Vízió csupán? Meglehet - két-három év múlva majd meglátjuk.