Néhány nappal menekülése előtt a már vesztésre álló Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnök azt ígérte, hogy két éven belül 300 ezer új munkahelyet teremt. Hasonlóan reagált a Kairóban és más városokban zajló tüntetésekre az elmúlt szombaton Hoszni Mubarak egyiptomi elnök is: több munkahelyet ígért népének, amelynek fele napi kevesebb mint két dollárból tengődik.

Ezekben az "ostromállapot" idején tett fogadalmakban még valami közös: annak beismerése, hogy az arab világ városainak utcáit elárasztó harag már hosszú ideje fortyogott, és abból az évtizedek óta tartó gazdasági méltánytalanságból táplálkozott, amely a politikai elitet a felhők fölé emelte, másokat pedig a mélybe taszított.
Riasztó gyorsasággal vált világossá - alig két hónap telt el az első tunéziai tüntetések óta -, hogy milyen ingatag lábakon álltak egyes arab rezsimek a 80-as évek óta, sőt még hosszabb ideje. A társadalom hirtelen fellázadt a nepotizmus és a kemény kéz politikájának elegyéből álló régi rendszer ellen, amely a szigorú fellépést az iszlamisták és az izraeli ügynökök elleni harccal indokolta.
A körülbelül 18 milliós Kairó lakosságának több mint fele 30 év alatti, és nem hajlandó megelégedni egy szerény állással a közszolgálati szférában. Egy fiatal kairói tüntető a könnygázfelhőben diplomájának kézírásos másolatát lengetve azt a szót ismételgette, amely a legtalálóbban foglalja össze az egymást dominószerűen követő zavargások összetett problematikáját: "Jobs" (Munkát).
"Össztűz zúdul a rezsimekre és vezetőikre, de valójában a jövő miatti kétségbeesésről van szó" - mondja Szami Alfaradzs, a kuvaiti Stratégiai Tanulmányok Intézetének igazgatója. "Ez ugyanúgy vonatkozik arra a diplomás fiatalemberre, aki nem talál munkát és arra az anyára, aki nem tud enni adni a családjának".
A tüntetések kezdettől fogva a gazdasági egyenlőtlenségről szóltak. A tunéziai felkelést - amely az elnök hivatalába került - egy 26 éves végzős egyetemista robbantotta ki, aki felgyújtotta magát, amikor a rendőrök elkobozták kordéját, amelyről zöldséget, gyümölcsöt árult. Példája hamarosan követőkre talált Egyiptomban, Jemenben és egyebütt. Az Arab-félsziget legszegényebb országának számító Jemenben az elszigetelt zavargások gyors gazdasági engedményekre késztették Ali Abdullah Szaleh elnököt, aki elrendelte a jövedelemadó megfelezését és az élelmiszerárak ellenőrzés alá vonását.
Jordániában múlt pénteken tüntetők ezrei vonultak utcákra azzal a céllal, hogy megbuktassák Szamír ar-Rifai miniszterelnököt, és intézkedéseket követeljenek a vágtató élelmiszerárak és a munkanélküliség megfékezésére. Sokan azt skandálták: "Rifai, tűnj el, az árak robbannak, és velük Jordánia is". II. Abdalláh király reformok ígéretével próbálta csillapítani a népharagot, a miniszterelnök pedig 550 millió dolláros ártámogató programot jelentett be az üzemanyagokra és az olyan alapvető élelmiszerekre, mint a rizs, a cukor és a hús.
A haragot tápláló tényezők mindenütt ugyanazok: fiatal népesség, jobb életre vágyó, szélesedő középosztály, amely hozzáférést akar az internethez, illetve az al-Dzsazírához hasonló, a média feletti állami ellenőrzést erodáló nemzetközi televíziós csatornákhoz.
Egyelőre nincs jele annak, hogy a tiltakozás további országokra is átterjedne. Az autoriter szíriai rezsim hajthatatlan maradt, bár néhány kisebb lépést tett a gazdasági nyitás irányában. A gazdag Öböl menti államok urai azzal a "luxussal" bírnak, hogy viszonylag csekély létszámú népesség felett uralkodnak, és alattvalóik gyakran nagyvonalú állami szolgáltatásokban részesülnek. A kuvaiti emír januárban például 1000 dinárt (5100 euró) és étkezési jegyet ígért minden állampolgárnak a Szaddám Huszein megszálló csapatait kiűző amerikai invázió 20. évfordulója alkalmából.
Észak-Afrika azonban forrong. Január elején az algériai biztonsági erők összecsaptak tüntető ellenzéki aktivistákkal, akik alighanem a szomszédos Tunéziától vették a példát. Mauritániában egy üzletember a kormány elleni tiltakozásul önégetéssel vetett véget életének.
A The National című abu-dzabi kormánylap interjút közölt négy arab fiatalemberrel, ecsetelve nehézségeiket az álláskeresésnél. Egy 33 éves szíriai férfi, aki a Damaszkuszi Egyetemen angol szakos diplomát szerzett, felpanaszolta, hogy nem kap állást, és ezért nem tud megnősülni. Azt mondta, úgy érzi magát, mint Samuel Beckett darabjának hőse, aki "Godot-ra vár".
A tunéziai fordulat után még magas rangú arab tisztségviselők is szokatlan nyíltsággal beszéltek az arab fiatalok kilátástalan helyzetéről. Amr Músza, az Arab Liga főtitkára a szervezet képviselőinek sarm es-sejki találkozóján kijelentette, hogy "az arab lelket megtörte a szegénység, a munkanélküliség és a gazdasági pangás". "A tunéziai forradalom nincs messze tőlünk, az arab lakosság olyan dühös és frusztrált, mint még soha". Az egyiptomi politikus újjászületést sürgetett az arab országokban, munkahelyteremtésre szólította fel a kormányokat, és arra, hogy foglalkozzanak a "társadalmi hiányosságokkal".
A davosi világgazdasági fórumon egyes szakértők úgy vélték, hogy oktatási offenzívára van szükség, meg kell szabadulni az állami szolgálathoz való kötődéstől, és nagyobb dinamikát kell vinni a magánszektorba. "Sok embernek van végzettsége, de nem rendelkeznek kellő ismeretekkel" - mondta Maszúd Ahmed, a Nemzetközi Valutaalap közel-keleti és ázsiai osztályának igazgatója. "A tehetség az a szűkös forrás, amelyből meríteni kell" - vélekedett Omar Alganim üzletember. Sajnos a térségbeli munkaerő-kínálat "egyáltalán nem olyan, amilyenre a globalizált gazdaságban szükség lenne" - tette hozzá.