Az algériai vezetők a jelek szerint egyetértenek Giuseppe di Lampedusa A leopárd című, 19. századi regényében foglalt megállapítással, amely szerint "mindennek meg kell változnia azért, hogy minden maradhasson a régiben". Algéria csatlakozott azon arab országokhoz, amelyek politikai reformokat jelentettek be annak érdekében, hogy fenntartsák a biztonsági szolgálatok uralta (politikai) rendszerüket, s kifogják a szelet a demokráciakövetelő tüntetők vitorlájából, akik Tunéziában már megbuktatták az elnököt, s lehet, hogy Egyiptomban is sikerül ugyanezt megtenniük.

A régi taktika még működhet is Algériában, mert a kormány az ország kőolaj- és földgázkincsének hasznából megvásárolhatja a társadalmi békét, az ellenzék darabjaira hullott, a lakosságban pedig máig élénken él a kilencvenes évek mintegy 200 ezer halálos áldozatot követelő polgárháborújának fájó emléke. A hatóságok "hirtelen" úgy döntöttek, hogy fel fogják oldani a szükségállapotot, amelyet 1992-ben, az iszlamista mozgalom választási győzelmének el nem ismerése után vezettek be.
Abdel-Azíz Buteflika elnök - a tábornokokra és titkosrendőrökre épülő algériai politikai rendszer "polgári arca" - közölte, hogy minden törvényes politikai párt megjelenhet a sajtóban, s a fővárost, Algírt és vonzáskörzetét kivéve mindenhol tarthatnak tüntetéseket.
Benjamin Stora francia történész ezt egyértelműen a tunéziai és egyiptomi eseményekre adott válasznak, s az algériai hatóságok ama kísérletének minősítette, hogy elébe menjenek az eseményeknek, megakadályozzák a tömegtüntetéseket. A szükségállapot feloldásáról (az ellenzékiek) még álmodni sem mertek volna - tette hozzá.
Az algériai vezetés a jelek szerint az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazva akarja megosztani a születőfélben lévő, kisebb világi politikai pártok és az Emberi Jogok Algériai Ligája nevű jogvédő szervezet alkotta "demokráciakövetelő frontot", amely szeretne párbeszédet folytatni az iszlamistákkal.
Fodil Bumala, a február 12-re tervezett tiltakozó felvonulás egyik szervezője nagyon reméli, hogy a fenti engedmények nem a hatalom újabb cselszövését jelentik csupán. Szerinte a kormányzat a problémák alapjainak orvoslása helyett időhúzásra játszik, s ki akarja húzni a talajt az ellenzék alól azzal az érveléssel, hogy "a szükségállapot feloldását akartátok, hát íme, feloldottuk".
Az algériai elit, amely a francia gyarmati uralom ellen 1954-1962 között vívott függetlenségi háborúban részt vevő tisztekre épül, szorosan figyelemmel követi a hasonló politikai rendszerrel bíró Egyiptomban zajló eseményeket.
Sok algériai különbséget tesz a mindenkori hatalmasságok - az összeköttetetéseit kihasználó, a gazdaságot ellenőrző, korlátolt biztonsági szervek - és a kormányzat között. Ez utóbbi civil politikusokból és technokratákból áll, akik a parlamentben vitáznak és a közlekedési lámpák színéről döntenek.
Az 1979-es iráni iszlám forradalom óta eltelt három évtizedben Algéria és más arab országok vezetői azzal tettek szert nemzetközi támogatásra, hogy az iszlamista hatalomátvétel előtt álló utolsó mentsvárként tüntették fel magukat.
A nyugati kormányok pedig a "stabilitás" nevében szemet hunytak a kilencvenes évek algériai mészárlása felett, amit Redha Malek egykori kormányfő szavaival úgy lehetne sommázni: "a félelemnek a másik oldalra kell állnia".
A félelem most azonban irányt változtatott Tunéziában és Egyiptomban, ahol a tüntetők a halál veszélyével dacolva, testi épségüket kockáztatva demonstrálnak a demokrácia mellett és vezetőik ellen.
Algéria fejlődését régóta eltorzították az energiaszektor "elátkozott dollárjai", amelyek az elit zsebét gyarapították, s a gazdaság importalapú, a hazai termelést nem "díjazó" fejlődését támogatták. A vállalkozást a bürokrácia fojtogatta: a fiatal, képzett algériaiak előtt választási lehetőségként a munkanélküliség vagy a kivándorlás állt, amíg Európa be nem zárta kapuit előttük.
Tunéziától eltérően Algériában az áremelések és a lakásínség miatti időnkénti elégedetlenség csak rövid ideig tartó tüntetésekben öltött testet.
A születőfélben lévő algériai demokráciakövetelő mozgalom olyan politikai kihívást jelent, amit talán nehezebb lesz kezelni, mint a gazdasági nehézségek miatti elégedetlenséget, hiszen az időnként szókimondó, magántulajdonú sajtó és némi parlamenti vita afféle biztonsági szelepként működve túlnyomás esetén mindig segített "kiengedni a gőzt".