Franciaországban a 2011. esztendő egyértelműen a jövő évi elnökválasztás jegyében telt el: míg a kormányoldal számára az volt a kérdés, hogy Nicolas Sarkozy államfőnek sikerül-e eléggé javítania imázsán ahhoz, hogy a jobboldal nyugodtan vághasson bele a jövő év elején kezdődő elnökválasztási kampányba, a baloldalnak a szexbotrányai miatt diszkreditált Dominique Strauss-Kahn helyére kellett olyan "pótembert" találnia, aki mögé az ellenzék hajlandó lesz egységesen felsorakozni.

A külpolitika és az eurózóna válságkezelése fő eszközül szolgált a népszerűségi listák végén kullogó francia elnöknek ahhoz, hogy megpróbálja visszanyerni a közvélemény előtt elnöki tekintélyét. Francia diplomaták egy csoportja az év elején amatőrséggel és kapkodással vádolta az államfőt, valamint azzal, hogy csak a médiára koncentrál. Az úgynevezett Marly-csoport a Le Monde című napilapban azt állította, hogy Franciaország tehetetlen az arab és afrikai országok válságával és Kína előretörésével szemben, miközben a francia kezdeményezésű mediterrán unió zsákutcába jutott, az Egyesült Államok pedig közönyössé vált Párizzsal szemben, annak ellenére, hogy Franciaország visszatért a NATO katonai parancsnokságába. Ezenkívül a Rafale vadászgépek eladásáról és a polgári célú francia nukleáris energia exportálásáról aláírt előszerződések fiaskóhoz vezettek, az ország európai politikája meggyengült.
E kudarcok után nem sokkal az államfő, a külpolitikai helyzetre hivatkozva, átalakította kormányát. A bukott tunéziai rezsimmel ápolt baráti kapcsolatai miatt lejáratódott külügyminisztere menesztésével Sarkozy az akkor már több mint egy hónapja tartó médiabotránynak kívánt véget vetni, amelynek során a francia diplomáciát passzivitással, illetve az arab világ megmozdulásaival szembeni kivárással vádolták.
Az egyik legtapasztaltabb francia politikus, Alain Juppé volt kormányfő kinevezése a külügyminisztérium élére több szempontból is 180 fokos fordulatot hozott. A külföldi beavatkozást korábban még humanitárius okokból is elutasító francia jobboldal márciusban a líbiai katonai műveletek egyik kezdeményezőjeként lépett fel: Párizs elsőként ismerte el a líbiai ellenzéket tömörítő Átmeneti Nemzeti Tanácsot. Egyben új korszakot nyitott az arab országokkal, amelyek tekintélyelvű vezetőivel - ahogy azt maga Sarkozy is elismerte - a múltban valamennyi francia kormány szoros gazdasági és diplomáciai kapcsolat tartott fent, mert azokat a fundamentalizmus és a terrorizmus elleni védőbástyának tekintette. Az államfő ekkor - már szintén a 2012-es elnökválasztásra gondolva - a rasszista felhangú kijelentései és a kelet-európai romák elleni fellépése miatt egyre vitatottabb Brice Hortefeux-t is leváltotta a belügyi tárca éléről.
A külpolitikai irányváltás ugyanakkor nem sokat javított Sarkozy megítélésén: a kormánypárt március végén elvesztette a részleges helyhatósági választásokat, a szélsőjobboldal pedig erősödni kezdett. Ekkor a kormányszóvivő is úgy értékelte a választási eredményt, hogy a franciák inkább a gazdasági és a szociális helyzetről, valamint a munkanélküliség csökkentéséről szeretnének javaslatokat hallani, és nem azokról a témákról - például az iszlámról vagy a bevándorlásról -, amelyek erősítik a szélsőjobboldal legitimitását. Szeptemberre pedig már valóságos pánik alakult ki a jobboldalon, miután a szenátusi választásokon az ellenzék történelmi győzelmet aratott, s a baloldal először került többségbe a felsőházban.
A szocialistáknak egyébként - Sarkozy elnöksége alatt először - sikerült befolyásuk alá vonni a médiát azzal, hogy amerikai mintára minden baloldali francia választópolgár számára nyitott szavazáson választották meg köztársasági elnökjelöltjüknek Francois Hollande-ot, aki harminc éve a francia belpolitika élvonalához tartozik, de a nemzetközi színtéren teljesen ismeretlen. A Franciaországban politikai újításnak számító előválasztás október eleji második fordulójában mintegy 3 millióan vettek részt, a kampányt pedig hatalmas érdeklődéssel követték a franciák: a jelöltek utolsó tévévitáját közel 6 millióan nézték.
Amikor Hollande márciusban bejelentette, hogy elindul a legnagyobb ellenzéki párt elnökjelölti posztjáért, a baloldali tábor még Dominique Strauss-Kahnban, a Nemzetközi Valutaalap akkori vezérigazgatójában látta Nicolas Sarkozy államfő legesélyesebb kihívóját. Az akkor még a népszerűségi listák élén álló politikus-közgazdász New York-i őrizetbe vételével azonban májusban megnyílt az út az azonnal favorittá váló Hollande előtt. Hiába ejtette utóbb Strauss-Kahn ellen a nemi erőszak vádját az amerikai ügyészség, a politikus szexuális függőségének kiteregetése a médiában kettétörte karrierjét, és a felmérések szerint a franciák hallani sem akarnak többé a volt IMF-vezérről.
Hollande a hiperaktív Sarkozy szerinte abnormális elnökségével szemben "a normális elnökség" jelszavát tűzte zászlajára. Mindeközben a korábbi provokatív stílusa miatt elvesztett szavazók visszahódításért kampányoló államfő nyilvános megszólalásai olyannyira megfontoltabbak és mértékletesebbek lettek, hogy még első leánygyermeke októberi születését sem kívánta nyilvánosan kommentálni.
Ha most tartanák az elnökválasztást, a felmérések szerint azt Hollande nyerné meg hatvan százalékkal Sarkozyvel szemben. A két jelölt közti különbség azonban az elmúlt hetekben csökkenni kezdett, és várhatóan kiegyenlítődik, amint Sarkozy 2012 márciusában hivatalosan is bejelenti jelöltségét, s vele szemben egy jóval tapasztalatlanabb baloldali politikus áll majd. Az eurózóna válságának mélyülésével pedig az is egyre valószínűbbnek látszik, hogy a májusban esedékes elnökválasztás kimenetele a francia-német válságkezelő javaslatok sikerén fog múlni.